Luciano Pavarotti

Luciano Pavarotti

(Modena, 1935. október 12. – Modena, 2007. szeptember 6.)
Olasz operaénekes, a Három Tenor egyike, minden idők egyik legnagyobb sztártenorja.

1. rész
A korai gyermekévek

Családjának alig csurrant-cseppent valami, de Luciano ennél többet el sem tudott volna képzelni. Észak-Olaszországban középső részén fekvő Emilia tartomány Modena nevü városkájának külső övezetében, egy bérházban laktak. Egy első emeleti, két szobás kis lakásban éltek. Anyja egy alacsony termetű, érzékeny nő volt, aki nagyon kedvelte a zenét, mert igen erősen hatott rá. Ezért nem is ment el fia előadásaira, mert attól félt, hogy a látvány, az izgalom és az idegesség teljesen kimerítené. Mindig szívesen mesélte az embereknek, hogy amikor megszületett Luciano és sírva feküdt a pólyában, az orvos a hangját meghallva, rögtön annyit mondott: Mama mia, che acuti! (Kb. Micsoda magasság!) Az anyja mindig azt állította, hogy a hangját az apjától örökölte, de a szívét és a költészetét az anyjától.

Az apját Fernandónak hívták. Pékmesterséget űzött. Luciano sosem gondolkodott azon, hogy vajon szegénye -e vagy gazdagok. Nem szenvedett semmiben sem hiányt. Soha nem volt autójuk és sokáig még rádiójuk sem. Az apja kis motorkerékpárja volt a család fuvarozóeszköze.

Sosem bánkódott olyasmi után, ami nem volt a családé. Ez a vonása pedig egész életében változatlan maradt. Gyermekkorából legtisztábban arra emlékezett, hogy állandóan játszott. Senki sem játszott annyit és olyan kitartóan, mint ő. Az iskolán kívül minden percét a szabadban töltötte, legtöbbször focizott a szomszéd gyerekekkel, de minden elképzelhető játékban részt vett. Őrülten szerette a sportot, ami egész életében megmaradt. Nem volt igazi gyerekkori barátja, akiért tűzbe ment volna. Csökönyös és makacs volt, de általában jól kijött mindenkivel. Gyerekkorában nagyon szégyellős volt az idegenek előtt. Talán azért, mert meghitt, kicsiny világában boldognak érezte magát. Ez a világ kb. egy ötszáz méter sugarú körnek felelt meg, amelynek középpontját a házuk alkotta. Szűk kis világban élt.

A főutat mindössze néhány épülettömb választotta el a házuktól. Luciano azonban csak ritkán vetődött arra felé. Az apja számára az ének volt a legfontosabb dolog a világon. Egy ideig foglalkoztatta az a gondolat, hogy énekesi pályára lép, de végül azért döntött másképp, mert nem voltak elég erősek az idegei. Az akkori legjobb

tenoristák - Gigli, Martinelli, Schipa, Caruso - lemezeit cipelte haza és százszor is lejátszotta őket. Állandóan ezeket a nagy hangokat hallgatta, és természetesen Luciano is próbálta hozzájuk hasonlóan énekelni. Rendszerint bevonult a szobába, magára zárta az ajtót és teli tüdőből énekelte, legalább is próbálta.

Öt éves volt ekkor, és ezekben a korai esztendőkben még nem gondolt komolyan az énekesi pályára. Gyerekkorának a legfontosabb eseménye a második világháború volt. Kezdetben a háborúról csak ködös elképzelései voltak. Később, amikor az amerikaiak és az angolok bombázni kezdték Modenát, egyszeriben minden világos lett számára. Az első bombázást még Modenában élte át, majd a sűrű bombázások miatt elhagyták a várost. Carpi közelében az apja egy gazdánál talált szállást. Az igazi háború nagyon messze, délen zajlott, de ez a vidék is tele volt partizánokkal. A háború a veszélyen túl a legtöbb olasz számára katasztrófát jelentett. Csak nagyon ritkán és drágán lehetett élelemhez jutni. Luciano apja pékségben dolgozott, így szerencsésebb helyzetben voltak a többi családhoz képest.

Mindig megvolt a két legfontosabb eledelük: volt kenyér és só. H a só volt, mindent vehettek érte. Fél kilóért egy liter olivaolajat vagy két kiló cukrot is adtak.

Az apja a pékmestersége miatt kapott felmentést a fasiszta katonai szolgálat alól. Nagyapja a Katonai Akadémián dolgozott, ami szintén hasznos volt a családnak.

Amit a katonák nem ettek meg, azt hazahozta a családnak. A háborús esztendők bizonyos értelemben hasznot is hoztak Lucianonak.

Dolgozni küldték a szállásadójuk birtokára. Kilencéves korára avatott gazdálkodó lett belőle. Még mikor Modenában éltek, körülöttük mindenütt földek voltak, így

megtanulta a gazdák életét és munkáját. Lucianonak mindig szüksége volt a műveltségre, de felnőtt korában is mindig előszeretettel visszaemlékezett azokra az értékekre, melyeket a háború alatt Carpiban szerzett.

Folyt.köv