Szavak titkos élete

Újra elővettem , mert mindig tartogat valami új dolgot, amit meg kell fontolnom.
Különleges filmalkotás, amelyben  az emberi kommunikáció elnyeri a legfőbb értelmét.
Egy magányos, titokzatos nő beszélgetése egy ugyancsak lelkiekben elveszett égési sérülésektől szenvedő, vak férfival. Részeseivé válhatunk egy olyan kapcsolat kibontakozásának, amely tele van igazsággal, hazugsággal, szenvedéssel, reménytelenséggel, örömmel, bánattal. Felfedezhetjük az élet legapróbb pillanatait, amely által sokkal valóságosabb képet kaphatunk a saját életünkről is. A film a múlt terhéről és a végig kísértő jelenvalóságáról szól. Egy furcsa intimitás alakul ki közöttük. A szerelem azonban mindezen szörnyűségek felett is képes győzedelmeskedni.

Egy kis részlet:
Csak rövid könyveket olvasok. A hosszabb könyvekhez nincs türelmem. Ezt a könyvet adtam ajándékba, valakinek, egy nőnek. Nem lett volna szabad, de megtettem. Miért nem? Mert egy másik férfi felesége volt. Egy férfié, aki szerette, akit szeretett, akit még én is szerettem. Bizonyos dolgokat soha nem szabad megtenni. Például mit?
Bizonyos köveket nem szabad ajándékba adni olyanoknak, akik túl sokat vannak egyedül.  Nem szabad beleszeretni a legjobb barátunk feleségébe, és legfőképp ezt nem szabad elmondani a legjobb barátunknak. Szörnyű ha megkísérti az embert a részvét. Nem akarom, hogy veled is ez történjen. Kora. Igen? Hogy lehet együtt élni a múlttal, a következményeivel?
Hogyan élhetünk együtt a halottakkal? Nem tudom, talán tovább kell menni és kész.
Mindenki folytatja valahogy az életét, a jövőt v. nem. Vannak, akiknek nem sikerül.
Én soha nem voltam vidám. Büszke voltam, hogy ő a barátnőm. Mindig ugyanazt a könyvet olvastuk, sokszor késő éjszakáig fönnmaradtunk és beszélgettünk róla. A könyvek mindig sokkal valóságosabbak, mint bármi más. A háború alatt is együtt laktunk, és húsz évesek voltunk, amikor bezárták az iskolát. Ekkor úgy döntöttünk, hogy vissza megyünk a városba, ahonnan mindketten jöttünk. Semmit nem tudtunk a családunkról. Azt mondták, hogy rettenetes dolgok történnek, de igazából ezt senki sem hitte el. Tudod az emberek szeretnek túlozni és nem hittük el, hogy háború van.
Az valahogy mindig máshol történik. Kölcsön kértünk egy autót a barátnőm vezetett. Az úton nem történt semmi különös, ha bár láttuk a tüzeket a távolban. Megállítottak minket alig két kilométerre a várostól és egy hotelbe vittek minket.
Azt hittük, hogy csak az autónk kell nekik. Nagyon féltünk, hogy ezt hogy fogjuk megmagyarázni az autó tulajdonosának.
Elég nevetséges nem? Hamarosan az egész életünk felfordul, mi pedig egy vén fiat turboért aggódunk.
A katonák a mi katonáink voltak. Katonák, akik úgy beszéltek mint én, az én nyelvemet beszélték. Némelyik alig volt 18 éves. Emlékszem egy nap ENSZ katonákat hoztak be, és akkor azt hittük, hogy elvisznek minket onnan. Nem, a te saját nyelvedet beszélték. Úgy beszéltek, mint te. Emlékszem, hogy az egyikük végig mentegetőzött, csak mentegetőzött. Közben mosolygott. El tudod, ezt képzelni, hogy újra meg újra megerőszakolnak, közben a füledbe suttogják, hogy senki más ne hallja: sajnálom, nagyon sajnálom, bocsáss meg. Tizenöten voltunk nők, néha többen is, de tudtuk, hogy ha elfogy az élelem, akkor néhányunkat megölnek. Egy nővel megölették a saját lányát...