Az élet értelmének a megértéséhez önmagunk belső világa vezet el

Nem tudom, hogy mit tartogat a jövő, hogy az emberiségnek milyen céljai vannak. Néha megállok és eltöprengek, mert látom és egyre erőteljesebben érzékelem, a mai világ arculatának gyökeres változását. Helytelen szemléletnek tartom, amikor egyszerűen a világ változásáról beszélnek, és így könnyedén megakarnak szabadulni a felelősségtudatuktól.
Ilyenkor felejtkeznek el arról, hogy mindig mi saját magunk formáljuk a világot a képmásuk szerint, és eszerint változik maga az arculata is. Nem a külső körülmények határozzák meg a létünket, hanem az önmagunkkal szembeni kapcsolatunk, ami bármikor fel tud borulni, ha nem figyelünk oda önmagunkra és így akaratlanul is kivetítjük a környezetünkre. Ezért tartom mindig fontos tényezőnek, hogy minden helyzetben csak is önmagunkat adjuk. Soha ne próbáljunk mások lenni, másoknak tűnni, mert azzal méltatlanná válnánk önmagunkkal szemben is. Mindig szakítsunk elég időt önmagunk értékelésére, mert csak ezáltal leszünk képes minden más emberre is tekinteni. Ne próbáljuk meg elferdíteni a valóságot, életteret biztosítani a saját gyengeségeinknek, mert könnyedén lehúzhat magával az örvény, amely által lehet hogy soha többé nem találunk vissza önmagunkhoz. Az élet értelmét gyakran az emberi létezésben megmutatkozó művészetként fogom fel, mert magunkban hordozzuk mindazokat az értékeket, amiből maradandót alkotunk, és így egyben az emlékeink részét is képezni fogják, amit soha nem lehet elpusztítani. Körülöttünk minden megváltozhat, kifordulhat önmagából a világ, de a legnagyobb kincs örökké bennünk fog lakozni, mert az adja önmagunk lenyomatát. Soha nem a külső csillogás, a felszínesség, a látszat, az álomkép, hanem az ember belső világa, képes megmutatni mindazt a valóságot, amit sehol másutt nem tapasztalhatunk meg, amely olyannyira egyedi, hogy semmi máshoz nem hasonlítható.