Mentés másként (2011)

Szeptember végén jelent meg Kertész Imre új könyve Mentés másként címmel, amelyre különleges ajándékként tekintek, mert a 2001 és 2003 között írt saját, személyes naplóját adta ki. A naplót saját magának írta, de később irodalmi művé formálódott és úgy döntött, hogy megosztja az emberekkel. Betekinthetést kaphatunk az akkori mindennapi életébe, a saját személyes tapasztalataiba, melyet egy olyan időszakban írt, ami az életének egyik fordulópontját is jelentette. Ekkor döntötte el ugyanis, hogy elhagyja az országot és kiköltözik Berlinbe, mert ott nyugalmasabb életet képes élni. Mai szemmel tekintve egyáltalán nem vetem meg, mert saját tapasztalataimból merítve, bátran ki merem jelenteni, hogy Budapest és Berlin között óriási nagy szakadék tátong.
Berlinben megférnek egymás mellett a különféle nemzetek, kulturák, szellemi irányzatok, ideológiák, vallási irányzatok, ezzel szemben Budapesten egyre inkább növekszik az antiszemitizmus, amit kár lenne tagadni. Az ország egyik nagy hibája, hogy nem képes szembenézni a múltjával, a történelem egyik legnagyobb tragédiájával, a holokauszttal, amiben vastagon  benne van a keze. Sokan közömbösen illetve egyre nagyobb gyűlölettel tekintenek a magyarországi zsidóságra, ahelyett hogy méltó módon, felelősségteljesen képesek lennének szembenézni és megemlékezni a szörnyű tragédiáról. Egy sajátos történelem értelmezés folyik és egyre nagyobb teret kapnak a szélsőséges mozgalmak. A történelem bizonyos tekintetben mindig ismétli önmagát, ez pedig beárnyékolja az ország megítélését. A naplójából megtudhatjuk, hogy miként próbálta feldolgozni az egyre súlyosbodó Parkinson-kórt. Végig követhetjük az irodalmi Nobel-díjjal kapcsolatos eseményeket és tapasztalatait. Megtudhatjuk, hogy a Nobel díj számára több szenvedést okozott. Ahogy azt a Nobel bizottság titkára is nyilatkozta, arról a szégyenről, hogy első ízben fordult elő, hogy abból az országból jöttek tiltakozó levelek, amelynek a fia megkapta a Nobel-díjat. Ez velünk történt meg, magyarokkal. Nemcsak feljelentő leveleket kaptak, hanem fenyegetéseket is. Elégedetlen magyar olvasók megfenyegették a Svéd Akadémiát. Ennek köszönhető az hogy Kertész Imre mára kiábrándult emberré vált és megromlott a viszonya az országgal. A 2002 október 12.-i naplóbejegyzése is erről tanúskodik:

"Valahogyan interpretálni a Nobeldíjat. Azt hiszem, a Svéd Akadémia döntése nagy bátorságról tanúskodik. Azért kaptad, mert… az indoklás lényegtelen. Egy művelt, kifogástalan képességű, magányos, hazátlan és védtelen író kapta, aki semmiféle „hivatalos” támogatásban nem részesült, nincs lobbyja, nem tud angolul, és igen sötéten látja a világot. De látja. Az Akadémia törékeny értékek mellett szavazott, és megdöbbentő az egyöntetű szeretet, amellyel döntését fogadták. – Én magam még nem fogtam fel semmit sem. Két napja interjúkat adok csak; úgy viselkedem, mintha mindig ezt tettem volna. De valahogy távol, s kívül állok az egészen, igazi „valaki más”élmény. Nagy fáradtság. M. vigasztaló jelenléte. Többet, legnagyobb meglepetésemre, nem mondhatok."

A naplójából továbbá megismerhetjük Magyarországról alkotott véleményét, reagálásait a közéleti eseményekről. Betekintést kapunk arról, hogy miként vélekedik az európai kortársirodalomról, hogy mennyire áll hozzá közel Kafka gondolkodása illetve Kundera regényeiről is mesél. Megtudhatjuk, hogy mit jelent számára a munkája, hogy az írás milyen szerepet tölt be az életében. Hogy miként állt át a számítógépes írásra, és viccesen elgondolkozik azon, hogy vajon mit szólt volna Krúdy Gyula a mai technikai fejlődésről. Márai, Pilinszky mellett Krúdy Gyula közel áll hozzá. Erről gyakran lehet olvasni tőle. Kertész folyamatosan elmélkedik az emberi élet mibenlétéről, a zsidóságról, Auschwitzról, arról, hogy ő nem Holokauszt író, hanem egyszerűen csak a regényei által elmeséli az életét, a tapasztalatait. Nem folyamatosan vissza tekint, nem a múltból él, hanem mindig a jövőre való tekintettel próbál segíteni az emberiségen. Soha nem volt nagy elvárása a hazájával szemben, csak annyi hogy legyen béke és kultúra. Kertész Imre egy újabb ajándékkal kedveskedik az emberek felé, mert a személyes életébe kapunk betekintést, annak ellenére teszi ezt, hogy
a magyar nemzet egyre nagyobb része megveti, megtagadja és gyűlöli az egyetlen magyar Nobel-díjas íróját. Ezért nem szabad azon sem csodálkoznunk, hogy Berlinben, Párizsban nagyobb megbecsülésnek és népszerűségnek örvend, mint a saját hazájában. Amíg ilyen hozzáállás jellemzi a magyarokat, addig egyáltalán nem tartom fontosnak azt, hogy büszke legyek a magyarságomra, mert nincs mire büszkének lenni.

A könyvéből egy kis részlet:

2002. október 26. Ma hajnalban meghalt Unseld. Egy bizonyos értelemben vigasztalhatatlan vagyok. Pontosan nem tudom, miért. Mert igaz, hogy szerettem őt, igaz, hogy minden más lenne, a díj is, ha ő még – s ereje teljes pompájában, akár egy uralkodóherceg – jelen lehetne; valami mást is sajnálok benne, valami többet, egy nagy generáció utolsó nagy alakjának letűntét sajnálom, az Alapító, a nagy férfiú letűntét. – Ullát felhívtam, azt mondja, Siegfried velem beszélt utoljára; csak töredékes szavakat mormolt, azt mondta: „Ich komme” – gondolom, Stockholmot értette ezen –, különben csak nehéz lélegzetvételét hallottam, s arra gondoltam, ez a mostani betegsége biztosan elviszi. Így lett.
Különben köröttem a Nobel-díj tébolya fortyog. Mélységes fáradtság, mondhatnám, kívül-belül. Magdi nehéz helytállása. A beszédet két hét múlva kell szállítanom, jó húszhuszonnégy oldal. Sokan boldogok, díjazásomban valamiféle remény felcsillanását látják. A magyar nácik – akik közt számos zsidó akad – gyaláznak. Két hivatalos zsidó, egy Reich-Ranicki nevű lengyel-német, meg az Ausztriában lebzselő volt sztálinista Lendvai Pál kijelentette, hogy a Nobel-díjat nem nekem kellett volna megkapnom. – De több szót az egészre nem érdemes vesztegetni. Hiányzik a regényírás, hogy szinte belebetegszem.

2002. október 27. Vasárnap. Magdi reggel elutazott. Izgatott délelőtt; képtelen voltam rá, hogy tisztességes választ fogalmazzak bizonyos személyes hangú gratulációkra. Megszereztem a vasárnapi Frankfurtert, a szép nekrológokkal (Unseld). Még én sem mondtam akkora marhaságot, a rossz némettudásommal. Néhány gyors jegyzet a stockholmi beszédhez. Tegnap este felhívtam Ligetit, rögtön elkedvetlenedett, mert – ahogy ő mondja – „kokettül” beszéltem a díjról. De hát Auschwitz és a Nobeldíj között elég nehéz összefüggést teremteni. Végül is nem arra szerződtünk, hogy hat évtizeddel később irodalmi Nobeldíjat kapok. Abszurditás, ami egyedül iróniával hidalható át. Ez nem jelenti, hogy nem örülök – habár, azt hiszem, még nem fogtam fel, mi történt velem. M. ugyanezt mondja. Az első őszi nap, öt órakor már csaknem teljesen sötét van. A Wallotstrasséban ülök, dolgozószobám, amelyet lombok vesznek körül, olyan, akár egy akvárium mélye. Az ég üvegfényű, felszisszennek a fák, heves szél közeledik. Se levél, se telefon, tíz napja az első nyugodt délután.

2002. november 13. Éjfél. Ezeket a sorokat Berlinben írom. Veni, creator spiritus! Istentelen a dekreatív élet. Ezt akartam? Valójában ezt, de nem így. Ezért írtál? Nem, dehogyis. Örülsz? Alapjában véve igen, de fenntartásokkal. Hát akkor mi a baj? Az, hogy nem írok; tartalmatlan az életem, idegenként élem meg önmagamat.

2002. november 17. Az életemet kísérő groteszk. Amint a diadalmas kürtszó közepette felhangzik a basszustuba röfögése – valami szellentő hang, valaki alvilági nótát fúj a fődallamba, miközben fúvástól dagadó ábrázattal felbukkan a banda, s bohócruhában, piros-zöld kockás harisnyában egy félfordulattal csatlakozik a tarka menethez. – Gyerekkori barátok. Az élvezetük, hogy belepiszkíthatnak a számukra tiltott területen fekvő gyümölcsösbe. Gyorsan letolják a nadrágjukat, könnyítenek magukon, s aztán elszaladnak. Az örök groteszk, Bosch képei. Érdekes; de jobban megvisel a kelleténél.

2002. december 3. Soha életemben nem tapasztaltam még annyi aljasságot, mint amióta kihirdették a Nobel-díjamat. Mintha a díj éppen arra való lenne, hogy rányissa az ablakot az aljasság feneketlen mélységeire. A nácik zsidózása; a zsidók zsidózása; a gonosz féreg, amely a múltból előmászik, és hullaméreggel fecskendezi tele a levegőt. A masinéria; ez a masinéria a felőrlésemre jött létre; sajtó és közszereplés formájában erőim végső határáig hajszol. Mindenki csavar egyet a gépezeten, amely lassan megfojt, összenyom, fölemészt.

2002. december 15. Berlin. Az este érkeztünk Stockholmból. Megtörtént. Elmondtam a beszédet, megkaptam a díjat. Most éjszaka van, három óra tizenöt. Máris távoli álomnak tűnik az egész. Alig várom a szürke hétköznapok visszatértét.

2002. december 22. Budapest, negyedik napja. 18-án, 19-én tömegesemények, ájultan ültem egy sarokban, ahová beszorítottak, miközben könyvek tömegeit dedikáltam, emberek beszéltek hozzám, az arcomba lihegtek, nem engedtek vacsorázni, egy pohár vizet sem kaphattam. Ezt szeretetnek, népszerűségnek nevezik. Magdi a dühtől égő arccal vonszolt a kijárat felé. – Tegnap a regény meglévő első részének elolvasása; diadalérzés. Kérdés, hogyan szervezhetem meg alkotói magányomat. (Lám, már a nyelvem sem a magamé)