Csalódj de csak lelkiismeretesen

A mai napi reggeli beszélgetésem egy hölggyel, újra csak rávilágított arra a tényre, hogy csalódni csak is lelkiismeretesen lehet, mert ha észrevehetően egyoldalúvá válva kizárjuk önmagunkat,
a saját felelősségünket, akkor tulajdonképpen hiteltelenné válunk önmagunkkal szemben, csak egy egy önmagát sajnáló ember illúziójának a képével fogunk együtt élni.
"Nagyot csalódtam a férfiban, de utána rájöttem, hogy önmagamban is" Milyen érdekes ezt hallani. Először mindig azzal szembesülünk, hogy valaki csalódik valakiben. Hosszan, részletesen képes beszámolni a történtekről, majd kifejezi a fájdalmát, az érzéseit, és egyszer csak megtörik a jég és kimondja a varázsszót. Megtörténik az, ami a legtisztább valóságot hozhatja el, hogy mindenhez két ember szükséges. Mindenki érezte már magában ezt a fajta érzést, mert mindenki csalódott már valakiben, de utána akaratunktól függetlenül megszólalt a lelkiismeretünk, ami felett csak akkor lehet uralmunk, ha megtagadjuk önmagunkat. Vajon meddig lehet elmenni? Meddig mondhatjuk azt hogy vakok vagyunk? Meddig szórakozhatnak, játszadozhatnak az érzéseinkkel, önmagunkkal, meddig csinálhatnak hülyét magunkból? Egyszer, kétszer v háromszor, akár négyszer? Meddig lehetünk figyelmetlenek önmagunkkal szemben? Sok-sok olyan kérdés, amire nyilván nem mindenki gondol, de vajon mennyit tehetne önmagáért az ember, ha nem csak az érzelmeinek, a másik embernek adna egyre több helyet az életében, hanem önmagára is mindig képes lenne tekintettel lenni. Meg lehet azt tenni, hogy ragaszkodunk valakihez, de közben folyamatosan sérül az önmagunkkal szembeni kapcsolatunk. Akár hozzánk közel álló embereket is elveszíthetünk, csak azért mert nem voltunk képes odafigyelni, mert hajtott a vágy, az ismeretlen felfedezése, az az érzés, aminek át akartad magadat adni, az az ember, aki különlegességével elcsábított, de igazából mindvégig csak játékszerként kezelt. Sokszor felcsendül bennem egy ismert ember gondolata, aki azt mondja, hogy minden ember annyi tiszteletet kap, amennyit önmagának is képes adni, és valóban milyen igaz is. Mert ha meg tudjuk magunkat tisztelni azzal, hogy valóban fontos az életünk számunkra, amit nagy kincsként kezelünk, akkor attól az embertől fogjuk megkapni a tiszteletet, aki valóban emberként képes értékelni és így tekinteni ránk. Akkor tudni fogjuk, mert érezzük, hogy valóban fontosak vagyunk számára. Így tudjuk igazán magunkat is értékelni és mindazt amit teszünk. Nem pedig a bizonytalanság, a sok kétség közepette, amikor vakon reménykedsz valakiben, akiben egy fikarcnyi tisztelet sincs feléd. Aztán csalódsz benne, elkezded hibáztatni, majd később megszólal a lelkiismereted és rájössz arra, hogy saját magadból csináltál bolondot.